Fel-fel röppenek hírek, hogy újra embert küldünk a Holdra, és hogy embert küldünk a Marsra is, mi több, kolóniát alapítunk. A kérdés nem is annyira technikai, mint emberi oldala érdekes, hisz, míg a technika rohamtempóban fejlődik, addig az emberi elme és lélek nagyjából ugyanolyan rejtélyes számunkra, mint 1000 évvel ezelőtt.

Hogy képesek leszünk-e olyan hajtóművet farigcsálni a rendelkezésünkre álló anyagokból és forrásokból, amely emberlétékűre zsugorítja az utat legközelebbi bolygó szomszédunkhoz (mondjuk 1 hónapra), nem tudom. De nagyon jó esélyt látok rá. Visszatekintve, hogy az elmúlt 50 évben mekkorát ugrott a technika fejlettsége, mik valósultak meg mindabból, amit csak pár évtizede is sci-fi-nek tartottunk, akkor bátran mondhatjuk, hogy a 21. század az űr meghódítása után a szomszédos égitestek meghódításáról fog szólni.

A kérdés innentől már csak kettős: előbb pusztulunk el, mintsem eljutnánk egy másik bolygóra (háborúk, éhínségek, betegségek, vegyi szennyezés, gyűlölködés), vagy ha technikailag képesek leszünk rá, ki akar majd beleülni ebbe az űrhajóba?

A pénz és a technológia (majdnem) rendelkezésünkre áll. Az Egyesült Államok hadi kiadásai (per év) egyedül a szükséges összeg 16-szorosát teszik ki. Képzeljük el, hogy a világ vezető hatalmai összefognak, a hadi készültség fokozása helyett a jólét megteremtésére költenek, megregulázva ezzel egyúttal a szélsőséges rezsimeket is. A rendelkezésre álló összeg és források egy évtizeden belül elindíthatóvá tennék a Marsot kolonizáló első űrhajókat.

És akkor itt jön a kérdés: de ki akar / ki tud egy ilyen missziónak nekilendülni?

Bár lehet, hogy elég sokan gondolják azt most magukról, hogy készek lennének belevágni az akár 10 évig is tartó önkéntes száműzetésbe, de nem biztos hogy rendesen végiggondolták ezt. A szokásos élvezeti cikkekről való lemondás csak az első nehéz lépés. Ott van a visszatérés elmaradásának lehetősége, amely magában foglalja összes szerettünk elhagyását éppúgy, mint a komplexebb orvosi beavatkozások lehetőségének elmaradását is.

És akkor jön a lelki teher: ki készült fel arra, hogy maga mögött hagyja világot? Minden emberi kapcsolatát? És aki felkészült erre, az tényleg alkalmas arra, hogy kilőjjük a világűr sötét mélységébe, és ott komoly fizikai, szellemi és lelki megterheléssel járó munkát végeztessünk vele akár egy évtizeden át? Vajon aki ilyen elszántan el akar és tud rugaszkodni az emberi lét alapjaitól, ember marad e 80 millió kilométer távolságban is?

A marsi kolóniaalapítás fő kérdése mára tehát nem az, hogy lehet-e, hanem az, hogy kivel. Ideje elővenni a régi jó 60-as, 70-es évekbeli sci-fi novellákat, amelyek a Földtől elidegenült emberek lelki megpróbáltatásairól szólnak...