Olvasom és hallgatom az egyre szaporodó employer branding interjúkat és szakcikkeket, és egyre csak nő bennem a hiányérzet. Okés, hogy relatíve új területről beszélünk, és hogy épphogy ráeszméltek a munkáltatók, hogy nincs kit foglalkoztatni, de hogy a HR szakemberek is csak addig jutnak, hogy jól meg kell "brandingelni" a céget, hogy sokan és jók jelentkezzenek az álláshirdetésekre, az azért már fáj. Nekem, a HR szakembernek...

Az employer branding ugyanis nem azon mérhető igazán, hogy a cég álláshirdetésére mennyien és milyen jó szakemberek jelentkeznek, hanem a válaszon azon egyszerű munkavállalói kérdésre: ajánlanád a céged a barátaidnak?

Hiába jelentkeznek tucatszám a nyerő és tehetséges alkalmazottak, ha aztán 1-2 éven belül lepattannak a cégtől jobb bér, jobb feltételek, jobb titulus, több megbecsülés miatt. És persze viszik magukkal nem csak a "know-how"-t, de a beléjük fektetett pénzt, időt és energiát is. Aztán szerencsés esetben hurrá, a helyére újra tucatjával jelentkeznek az ifjú titánok, de hiába, ők is elhagynak aztán. Az employer branding igazi mértékegysége a márkahűség. 

Ahhoz pedig, hogy munkavállalóink hűek legyenek hozzánk, jól kell bánni velük, meg kell őket hallgatni és becsülni. Ez sajnos a jelenleg Magyarországon jellemző egyirányú HR rendszerében nem működik. Ahogyan azt meg szoktam kapni szakmai vitákban, a HR-es feladata a felsővezetés akaratának érvényesítése. És ez nagyon szomorú. Hiszen az a HR-es, aki ezt maga is vallja, saját szakmáját nézi le.

A felelős HR-es feladata ugyanis a vállalat részére nem csak a legmegfelelőbb szakemberek megtalálása és megtartása, de annak megértetése is a vállalat döntéshozóival, hogy a munkavállaló elégedettsége a profit piramis egyik alapköve. Ha ezt kihúzzuk, a cég stratégiája átvált "üsd és fuss" taktikába, amivel persze el lehet lavírozni egy darabig, de a bukás már kódolva van a rendszerbe...