A Mindennapi Pszichológia legutóbbi számában Mannhardt András pszichológus írt arról, hogy az „illegális letöltés” mögött milyen lélektani folyamatok húzódnak meg. A cikk kapcsán – a témával napi szinten foglalkozó szakemberként – több kérdés is felmerült bennem, amelyek a cikk írójának hiányos felkészültségéből fakadtak.

Kezdjük is mindjárt az elején, a címmel: illegális letöltés. Nos, kevéssé ismert tény, de Magyarországon a törvényi szabályozás szerint a - már a szerző szándéka szerint nyilvánosságra hozott - filmeket és zenéket legálisan lehet természetes személyeknek, kizárólag saját célra másolni, letölteni. A közfogalom szerinti letöltés tehát nem illegális.

Kivételek persze jócskán vannak – könyvek, kották, tervrajzok, szoftverek, stb. – de a leggyakoribb cél, a zene és film letöltése a fent leírt feltételek teljesülése esetén Magyarországon nem büntetendő.

A lopás érzése persze nem csak emiatt hiányozhat a tudatos állampolgárból, amikor zenét tölt le az internetről, hanem például amiatt is, hogy az írható CD és DVD lemezek árába bizony be van építve a szerzői jogdíjakra szánt extra árrés. Hogy mi történik akkor, ha én a saját fotóimat és dudorászásomat, valamint családi videóimat írom ki egy ilyen lemezre? A vételárból ugyanúgy részesülnek a szerzők, akik jelen esetben nem e jeles művek alkotói, pusztán haszonélvezői a billegő igazságú törvénynek.

A harmadik szempont, amit érdemes figyelembe venni a letöltések lélektanának vizsgálatakor, hogy az maga az internet alapja. Lényege az a közösségépítő magatartás, amely szerint én megosztok, te is megosztasz, és mi mind gazdagabbak leszünk anélkül, hogy ez a megosztás kölcsönös alapokon nyugodna, vagy tételesen elszámolható lenne. Hiszen azért küldök el e-mailben egy jó viccet neked, hogy együtt nevethessünk rajta; azért osztom meg a cuki, fürdőkádba esett cica fényképét, hogy te is lásd, milyen aranyos; azért ültünk le már a videó hőskorában is együtt filmet nézni, hogy közös élményünk legyen, közös témával. És azért osztok meg egy zenét veled, mert tudom/sejtem, hogy neked is tetszeni fog. Nem véletlen, hogy a stratégiában gondolkodni tudó vállalatok már rég felfedezték ennek a marketing értékét, és az internetes megosztás támadása helyett annak kihasználására törekednek.

Negyedszer, ha kicsit hátradőlünk és nem indulatból tekintünk a helyzetre, azt látjuk, hogy a történelem ismétli önmagát. Hát nem ugyanez a helyzet volt jellemző a könyvnyomtatás elterjedésekor? Ahogy nőtt az olvasni tudók száma, nőtt az igény az információra is. Szaporodtak a kalóz kiadások, a silány másolatok. Végül létrejöttek a könyvtárak. Aztán a rádió megjelenésekor az emberek egy lakásban összegyűlve hallgatták az adást, ahogy a televízió hőskorában is eleinte – amíg nem tudta mindenki magának anyagilag megengedni a saját készüléket – csoportosan nézték a műsort. 
Ahogyan a rögzítés technológiája elérhetővé vált a háztartásokban, rendszerré vált a műsorok felvétele orsós szalagra, kazettás mágnesszalagra, VHS-re, floppy-ra, majd CD-re, DVD-re, merevlemezre. Ha pedig már megvolt ez a műsor egy adathordozón, hát persze hogy vagy visszanéztük közösen, vagy kölcsönadtuk a szomszédnak, barátainknak. Ahogyan azt a könyvekkel is tettük és tesszük ma is. Mert erről aztán lehetett beszélgetni, eszmét cserélni, utalni rá – egyszóval közös kulturális kincsünkké vált. Aztán jött az internet. És a szomszédok, munkatársak és egykori iskolatársak helyett a világ számos pontjáról találhattunk magunknak azonos érdeklődésű embereket, akikkel – milyen meglepő – de voltak azonos élményeink (mind láttuk a Csillagok Háborúját vagy olvastuk a Gyűrűk Urát, rajongtunk egy-egy kisebb alternatív zenekarért, értettük és értékeltük az angol humort, vagy éppen osztoztunk szexuális érdeklődési körünkön).
Az internet elmúlt húsz évben történt fénysebességű fejlődésének köszönhetően azonban míg 10 éve csak pár kilobájtos szöveges üzeneteket osztottunk meg, 5 éve már 3-4 megabájtos audiofájlokat, ma pedig 4-8 gigabájtos videófájlokat is. Annyi változott, hogy nincs szükség a köztes adathordozóra, hogy az eljusson az én „könyvtáramból” a tiédbe. 
Éppen ezt a tendenciát és józan felhasználói gondolkodást vette figyelembe a törvényalkotó, amikor 1999-ben megalkotta a szerzői jogi törvény szabad felhasználásra vonatkozó szabályait.

Teljesen más dimenziója a problémának a cikkben is megemlített kutatás tanulsága: a felhasználók 70%-a fizetne az adott zenéért vagy filmért, ha az reális áron és technikailag korrekten elérhető volna a szerzőtől. Csakhogy míg a nagy kiadók szélmalomharcukat vívják az internet szabadsága és az emberi természet közösségi volta ellen, nem igen próbálkoztak a stratégiai és globális szemléletű megoldással. Már az ókori hadviselők is tudták, hogy milyen fontos megismerni ellenfelünket és aztán ez alapján rámérni a csapást. Az ellenfél – az internet – márpedig egyfelől globális, másfelől alaptermészeténél fogva szabad, ha úgy tetszik kiirthatatlan. Ha pedig ilyen, lokálisan nem nyerhetünk ellene. A jog pedig lokális. Ha szabad, és végtelen számú kapcsolata van, nem lehet letiltani. 
Vegyünk egy egyszerű példát: miért töltöm le egy adott sorozat részeit az internetről, ahelyett, hogy megvenném a boltban? A probléma többrétű. Először is mert drága. Méghozzá aránytalanul. Másodszor, mert lehet, hogy Magyarországon egyáltalán nem lehet megvásárolni. Sebaj, megveszem külföldről. Csakhogy – harmadszor – hiába készült el a stúdió jóváhagyásával a szinkron, az egyszerűen nem elérhető a magyar vásárló számára. 
Pedig nyilván azért akarom birtokolni az adott művet, mert nagyon tetszett. Ha birtokolni akarom, hajlandó vagyok áldozatot hozni érte, jelesül anyagi áldozatot. A kör azonban itt megszakad: költenék rá, de nem elérhető (vagy még, vagy már, vagy úgy egyáltalán). 
És akkor, a félhomályból egyszercsak azt az információt találom egy nagy, globális információs és közösségi hálózaton (internet), hogy ez a „termék” elérhető az én nyelvemen, csak nem a gyártótól. Garancia ugyan nincs rá, a minőség nem 100%-os, de fizetnem sem kell érte. Egyszerűen megtaláltam az infomációk végtelen tömegében az azonos érdeklődésű embereket a világ számos pontjáról, akik pusztán az adott termékért való rajongásból időt, energiát és akár pénzt is áldoztak azért, hogy a hasonszőrű rajongókkal osztozhassanak az élményen.

A cikk kitér az AXN playerre, mint kvázi alternatívára. Ahol az interneten megtekinthető az adott premier sorozat aktuálisan futó része ingyenesen és szinkronnal. Az irány jó, a cég értetlensége viszont aggasztó a tekintetben, hogy nem értik, mégis miért másolják ezeket a tartalmakat is tovább. Hát nem egyértelmű? Azért, mert nem csak az adott rész egy hétig tartó aktualitásának idejére szeretném megtekinthetőnek tudni ezt a videófájlt, hanem utána is. Sőt, rajongóként szeretném összegyűjteni az összes részt, hogy majd akkor és ott nézzem meg őket, amikor nekem és a társaságomnak megfelel.

Mindezek után térjünk vissza a pszichológiához. Jogos e azt várnunk, hogy a tudatos, filmet letöltő állampolgár bűntudatot érezzen? 
Nem, nem jogos. Egyrészt azért nem, mert törvény szerint nem követ el bűnt. Másrészt azért nem, mert az üres adathordozó megvásárlásával átalánydíjban kifizeti a jogdíjat. Harmadrészt azért nem, mert nem önzően vagy anyagi haszonszerzés céljából tesz így, pusztán azért, mert például nincs más módja az adott médiafájl megszerzésének; és végezetül nem férfias virtuskodásból tesz így, hanem mert közösségi lény, aki osztozni szeretne barátjával egy élményben, amelyre ingyenes és technikailag fejlett eszköz áll a rendelkezésére (internet).

Hogy mindez etikus-e? Na az egy újabb, legalább ilyen hosszú cikk témája lehetne.